2013. december 24., kedd

End of the dream - 11. rész

Hali-hali!
   Na, itt az első, új rész az új blogon! Remélem azért tetszeni fog ez is! Egy picit hosszabb lett mint az előzőek, de erre sokat kellett várni, tudom... Sajnos ez az év eléggé elveszi az időmet, de igyekszem igyekezni! Addig is puszi, és jó olvasást! ;)

11. rész – Sajgó szív



Péntek... Hát mit ne mondjak, barátságosabb volt ez a felállás mintha egy egész hetet nyomtam volna le mint új gyerek. Bár a lényegen nem változtatott miszerint új vagyok, de azért adott némi önbizalmat az előttem álló feladathoz.
Mivel a suli elég közel volt ( 5 perc séta ), kényelmesen aludtam negyed nyolcig. Majd felkeltem, rendbe raktam magam és felöltöztem. Elég sokszor voltam már új gyerek a suliban, szóval nem okozott nagy dilemmát, hogy mit is kéne fölvennem. Sötétkék farmer, magas szárú tornacipő, és egy félvállas, fekete, combközépig érő póló, amit a csípőmnél szegecses öv fogott össze és az elején fehér minták voltak. Valójában tetszettem magamnak, de nem tudtam, hogy ez a stílus mit fog majd kiváltani az osztálytársaimból. Utolsó simítás képen felvettem a dögcédulámat, ami egy fekete nyakláncon lógott. A 14. születésnapomra kaptam. Az volt a kedvenc darabom! Bele volt vésve a nevem, a születési dátumom, és egy idézet... Egy olyan idézet amiről csak két ember tudott. Én, és valaki olyan, aki sajnos már nem volt velem...
- Legyél már észnél Em! - ráztam meg a fejem. - Ő már nincs itt!
Végül sikerült elindulnom, és egy mosolyt varázsolnom az arcomra. Egy olyan mosolyt ami igazinak tűnt, mégsem volt az...
Mikor aztán végül odaértem a sulihoz, nem igazán keltettem nagy feltűnést. Bár pár srác, és két lány megbámult, pontosabban végigmért. De ez nem ejtett ki a szerepemből. Mert akkor már magamat játszottam!
Amint beértem a portán Adam várt rám. Akkor már nem öltönyt viselt, hanem egy egyszerű farmert, sportcipővel és felül kissé kigombolt ingget.
- Örülök, hogy itt vagy Emiri! - mosolygott rám.
- Örülök, hogy itt lehetek!
- Tudod, kicsit megleptél minket - indult el a lépcsők felé, én pedig követtem.
- Én is meglepődtem magamon! - mondtam mire elnevette magát.
- Ez tetszik!
- Örülök, hogy megnevettettelek! Mikor a legutóbb találkoztunk egy kissé... Hogy is mondjam, merev voltál... - ismertem be, mire megint felnevetett.
- Mond nyugodtan, hogy karót nyelt voltam! - tette a kezét a vállamra.
- Nem akartalak megbántani! - szabadkoztam. - Én csak...
- Nem bántottál meg! - ráztam meg a fejét. - Tudom, hogy olyan szoktam lenni. Elvégre olyankor az iskolát képviselem. Itt viszont magánember vagyok.
- Ezért látszódik ki a tetkód? - figyeltem a karján lévő mintát.
- Jó megfigyelés! - biccentett. - Ezért is szeretek ide járni! Mert hivatalosan bármennyire is komolyak vagyunk, itt kiélhetjük magunkat.
- Én eddig a zenében éltem ki magam... - ismertem be.
- Azt használtad lázadásként?
- Valami olyasmi...
- Bátor dolog! - bólogatott elismerően.
- Miért is? - vontam fel a fél szemöldökömet.
- Mert mertél lépni! Nemigen találkozok olyan emberrel aki a zenével lázad. Legalább is itt!
- Miért?
- Aki itt van, legalább is a zenész részen, főleg a komolyzene hívei. A klasszikusokat szeretik, és a szüleik elismeréséért küzdenek. Mi pedig azért mert ebben örömet lelünk. A saját boldogságunkért küzdünk.
- Szóval te is azért vagy itt! - vigyorogtam cinkosul.
- Lebuktam! - nevetett. - Igen, én is azért vagyok itt mert engem a zene boldogít. A szüleim ügyvédek, akik nem igazán voltak jó szülők. Én a zenével tudtam megtölteni a házat élettel, és vidámsággal. És nem utolsó sorban, az agyukra menni.
- Aranyos kisgyerek lehettél! - nevettem én is.
- Na és te?
- Engem a nagyszüleim tanítottak meg hegedülni. Pontosabban a nagypapám. De én nem igazán szerettem. Még mindig eszembe jut ahogy először nyikorgott - rázott ki a hideg. - Aztán a nagymamám megtanított zongorázni. Azt viszont a szüleim soha nem akarták. Szerintük a zongora férfi hangszer. Bár ez nekem elég furán hangzik.
- Hát ez nekem is! - ismerte be.
- És végül ezért is választottam, az előadás előtt alig két órával a zongoradarabot. Az számomra egy olyan: minden-mindegy pillanat volt.
- Nagyon ügyesen játszottál! - állt meg, én pedig követtem a példáját. - Tudsz páros darabot játszani?
- Ööö... Egy kézzel tudok játszani, de párban még nem igen próbálkoztam. Csak még kislányként.
- Miért tanultál meg egy kézzel játszani? - kérdezte furán.
- Mert eltört a karom. Az orvosok nem is nagyon bíztattak azzal, hogy megint tudok majd játszani, ezért elkezdtem egy kézzel játszani.
- Jézusom! De hát az úgy nagyon sok idő! - hüledezett.
- Fél év. Gipsz, műtét, megint gipsz... Nagyon viszketett! - ismertem be.
- Ennyi?
- Miért, mi lenne még? - kérdeztem értetlenül.
- Mondjuk a fájdalom, meg ilyenek.
- Ja, az! Nem érdekelt! Jobban zavart, hogy nem tudtam játszani.
- Hihetetlen vagy! - rázta meg a fejét mosolyogva.
- Köszönöm a bókot! - kacsintottam rá. - De miért kérdezted, hogy tudok-e párban játszani?
- Mert a záróvizsgámon kell egy partner, és eddig senkit nem találtam...
- Megtiszteltetés lenne veled játszani!
- Köszönöm! - simogatta meg a karom.
- Na és mit szeretnél játszani? - kíváncsiskodtam.
- Yiruma – Because I love you.
- Jó választás! Igazán szép dal!
- Köszi! Reméltem, hogy tetszeni fog! Szeretem a klasszikusokat de az ő szerzeményei valahogy...
- Ember közelibbek! - szakítottam félbe.
- Igen, azok! - túrt zavartan a hajába.
- Örülök, hogy sikerült ilyen jól szót értenünk!
- Hidd el, én is! Nem sok barátom van, de szerintem jól ki fogunk jönni! - mosolygott rám.
- Mindenképpen! - bólintottam boldogan.
- Ja, amúgy azért állunk itt, mert itt lesz az első óránk!
- Ezt valahogy sejtettem! - nevettem el magam.
- Szeva haver! - állt meg Adam előtt egy magas, izmos, elég jóképű, barna hajú és zöld szemű srác.
- Hát te? Azt hittem már eltűntél! – kezelt le vele Adam.
- Á, dehogy! Csak kivettem egy kis szabit! - poénkodott az „ismeretlen”.
- Bocsáss meg Emiri! Ő itt az egyik színjátszós haverom Reginald, de mindenki csak Paresz-nak hívja.
- Szevasz Emi! - biccentett nekem.
- Szevasz Paresz! - viszonoztam a gesztust.
- Na tubicáim, én most lépek, mer' várnak a rajongóim. Majd ütközünk! - pacsizott le Adammel, majd lazán elsétált.
- Fura emberek járnak ide! - néztem Paresz után, mire az én kedves körbevezetőm elröhögte magát.
- Erre nem tudok mit mondani! Ez egy furcsa iskola!
- Akarjam tudni, hogy miért hívják Paresznek? - kérdeztem kissé félve, mire Adam megint kiröhögött. - Hé! Ha megint kiröhögsz, én esküszöm: lekaratézlak!
- Te tudsz olyat? - döbbent le.
- Valamennyit ja!
A beszélgetésünket sajnos félbeszakította az óra... Hát mit ne mondjak, szívesen lógtam volna, elvégre még hivatalosan nem jártam oda, de nem akartam egy igazolatlant az én kedves, új barátomnak, úgyhogy mehettünk órára.
Hát mit is mondjak... Annyira nem volt kínos a dolog. Én már nagy rutint szereztem a bemutatkozásban. A dolog kínos része az volt, mikor a tanár elkezdett játszani egy darabot, én pedig közbeszóltam, hogy rosszul ütött le pár hangot... Konkrétan az egész osztály egy emberként pisszegett le, kivétel Adam-et. Persze az „okoskodásomat” a tanár úr se nézte jó szemmel, úgyhogy kihívott és azt mondta, hogy jegyre játsszam le.
- Egy kézzel vagy két kézzel? - kérdeztem teljesen nyugodtan, mire a döbbenet újra kiült az arcomra.
- Kisasszony, - kezdte a tanár nyugodtságot erőltetve magára. - én elhiszem, hogy maga egy kivételes tehetség. Ezt Adam is tanúsíthatja. Azt is elhiszem, hogy a hallása kivételes, bár ezzel vannak kétségeim. Viszont ilyen pimaszságot még egész pályafutásom alatt nem hallottam! Egy két kézre írt darabot nem lehet egy kézzel eljátszani!
Nem válaszoltam, csak bólintottam. Majd a zongora felé fordultam, felemeltem a bal kezem, és játszani kezdtem. Nyugodtan, mosolyogva. Ismét eszembe jutott a nagyi. A hollófekete haja, a vörös rúzsa, és a fehér, hideg kezei. Az, ahogy vigasztalt, ahogy zongorázni tanított és a levendula illata. Egyszerre voltam boldog, és egyszerre fájt is a dolog, de a dal végére össze kellett szednem magam. Nem hagyhattam, hogy gyöngének lássanak!
- Elnézést a szemtelenségemért tanár úr, de tetszik tudni, fél évig nem tudtam használni a jobb kezemet, ezért kénytelen voltam megtanulni egy kézzel játszani - mondtam a tanárnak mikor befejeztem a darabot.
- Hát... Khm... - vakargatta zavartan a tarkóját. - Ülj a helyedre!
Nem szóltam semmit, csak szépen helyet foglaltam. Az osztálytársaim vagy mik persze azonnal susmogni kezdtek és nem épp szépen néztek rám, de nem érdekelt! Persze Adam azonnal tudni akarta, hogy ezt, hogy csináltam, úgyhogy a szünetben még egyszer, részletesen el kellett magaráznom neki azt a folyamatot amivel végül, nagyjából négy hónap alatt, sikerült megtanulnom egy kézzel játszani.
- Hallod, elképesztő vagy Em! - nyögte ki a „sztory” végén.
- Azért mert rá voltam kényszerítve valamire, és megoldottam nem pedig elmenekültem előle, ezért még nem vagyok elképesztő! Csak egy kicsit fura! - mosolyogtam.
- Alábecsülöd magad! - ingatta a fejét rosszallóan.
- Az megeshet! De így legalább nem leszek egoista!
- Pedig van mire! - fésülte arrébb a rakoncátlan tincseit.
Szerencsére, vagy éppen szerencsétlenségemre a nap további része tök nyugisan telt. Adam még bemutatott pár embernek, köztük Lilinek, egy velem egyidős énekesnek, akinek hosszú, fekete haja, nagy barna szemei, kedves arca, és egy nagy, fekete, vastag keretes szemüvege volt. Bár eléggé furán festett az öltözete, azt el kellett ismernem, hogy a hangja meseszép volt!

***

- Te tényleg tudsz egy kézzel játszani? - pislogott nagyokat Lili az ebédnél mikor Adam elmesélte nekik a „nagy sztoryt”.
- Igen, de csak pár darabot. Azért nem kis munka volt átírni őket!
- Te! A vizsgadarabomat is le tudod így játszani? - bökött felém egy szendviccsel Adam.
- Igen, de mind a ketten két kézzel fogunk játszani! Nem mutat jól ha a másik kezed csak úgy lóg! Különben is mit csinálnál vele?
- Játszana magán! - felelte ésszerűen Paresz, mire mi csajok nevetni kezdtünk.
- Meg rajtad, nem-e? - háborgott Adam.
- Nyugi már! - simogattam meg új barátom vállát, mire megcsörrent a telefonom. - Bocs! - mentem arrébb és felvettem az ismeretlen számot. - Halló, itt Emiri!
- Em, kérlek hallgass meg! Sajnálom... - szólt bele Tom, szívszorítóan fájdalmas hangon, mire lecsaptam a telefont.
Ez a néhány szó teljesen rányomta a bélyegét az egész hátralévő napomra. Hiába voltak kedvesek a tanárok és a többiek, hiába próbáltak felvidítani az újdonsült barátaim semmi sem változott. Nem is igazán nekik beszélni a Tommal történtekről. És azért nagyon nagy piros pont nekik, hogy nem kérdezősködtek. Vagyis egy kérdésük volt: „Akarjuk tudni?” és mivel nemet intettem lapoztunk is erről a témáról.
- Biztos elleszel egyedül délután? – pislogott rám nagyokat a szemüvege mögül Lili.
- Igen, biztosan! – bólintottam apró mosollyal az ajkaimon. Szerintem már vagy ezredszerre tette fel ugyan ezt a kérdést.
- De Em! Egyedül leszel!
- Nem leszek egyedül! Ott lesz ez is! – vettem elő a táskámból a Da Vinci kódot. – Már csak pár fejezet van hátra!
- Juj, ezt láttam filmen! Nagyon jó! – lelkesedett akár egy kisgyerek.
- Én csak részleteket. De Robertet sokkal hm… Szexibbnek képzelem el! – ezen a beszólásomon aztán jót nevettünk.
- Szerintem én nem tudnám végigolvasni. Nagyon hosszú…
- Tény, hogy van egy vastagsága, de ha meg sem próbálod soha nem tudod meg képes lettél volna-e végigvinni!
- Hú de okos vagy! - nézett rám kikerekedett szemekkel.
- Nem én vagyok az okos! Ezt mindig a nagyi mondta nekem ha valamit fel akartam adni.
- Ezért tanultál meg egy kézzel játszani?
- Igen! Nem voltam hajlandó feladni!
- Mondták már, hogy elképesztő vagy? - ivott bele a forró csokijába. Így a tejszínhab a szája fölé ragadt.
- Mondták már, hogy jól ál a bajusz? - adtam neki egy szalvétát kuncogva.
- Ne már! - nevetett ő is.
Végül az egy milliomodik kérdés után Lili rájött, hogy egy délutánig elleszek egyedül, úgyhogy elment a... Konkrétan nem mondta meg, hogy hová, úgyhogy nem is firtattam. Jó első benyomást tettünk egymásra, de még nem voltunk kebelbarátok úgyhogy ehhez nem volt jogom.
Úgyhogy végül is az egész péntek délután a szobámban ülve töltöttem, egyedül. Kiolvastam a Da-Vinci kódot, és már kezdtem volna a Digitális erődöt, mikor megszólalt a telefonom. A kijelzőt meglátva elmosolyodtam, és már fel is kaptam a telefont.
- Szia Yaya! - kiskoromban mindig így hívtam Yamadát.
- Szívem! Én is hívhatlak Yayának? - hallottam meg Bill hangját a telefonban.
- Addig élsz! - szólt vissza a nővérem, mire elnevettem magam.
- Ezt majd még megbeszéljük! - csicseregte a szöszke, majd léptek zaját és ajtócsukódást hallottam. - Bocs, de ez privát beszélgetés!
- Bill. Ha a bátyádról van szó, én esküszöm...
- Csak hallgass meg! Kérlek Emiri! - szakított félbe.
- Nem érdekel mit tanított be neked Tom!
- Mit tett ami olyan szörnyű?
- Kérdezd meg tőle! - túrtam idegesen a hajamba.
- Már kérdeztem.
- Akkor mit akarsz tőlem? - akkor már nagyon idegesített Bill viselkedése.
- Nem mondta el - akkor lefagytam. A fejemben össze-vissza kavarogtak a gondolatok, a szívem pedig vagy kihagyott egy ütést, vagy ezerrel száguldani kezdett. Bizonyára a vonal másik végén dekkoló szőke ezt észrevette, mivel folytatta. – Azt mondta, hogy olyat tett amiről nem akar, nem tud beszélni, és ami miatt már nem lehet férfinak hívni. Mert ez a tett nem méltó égy férfihez. Em, figyelj… Nem akarok találgatni, hogy mi történt, és remélem nem az amire gondolok, de kérlek, hallgasd meg Tomot! Legalább hagy kérjen bocsánatot!
- De… De én nem akarom… - meredtem magam elé.
- Megértelek… - kezdett bele, de félbeszakítottam.

- Egyáltalán nem értesz meg! Te is csak egy olyan vagy! Hagyj békén! – nyomtam ki, és a párnámra dobtam a telefont, miközben az első könnycseppek végigfolytak a szemeimen. Mardosott a bűntudat és a csalódottság, és akkor már biztos voltam benne, hogy soha többé nem akarom látni Tom Kaulitzot!
Bejegyezte: dátum: Nincsenek megjegyzések:

End of the dream - 10. rész

10. rész – Főnixmadár, még törött a szárnyam!



Mikor hazaértem összesen 4 szempár nézett rám úgy, hogy azt hittem egyenesen át fognak döfni. Megkaptam, hogy felelőtlen vagyok, megkaptam, hogy gyerekesen viselkedek, és még azt is, hogy egyszerűen nem tudnak velem mit kezdeni. Erre én azt feleltem, hogy akkor hagyjanak abba, mire anya elkezdte a melodrámát miszerint: nem tudja, hogy mi lett velem, de úgy tűnik elkezdődött a kamaszkorom. Ahhaaa... 17 évesen... Szerintem is!
Végül a szobámba zavartak és azt mondták kapcsoljam ki a telefonom, ugyanis a fél "beszélgetés" alatt csörgött. Ami engem nem annyira zavart, őket viszont annál jobban. Tekintve, hogy néha elkezdtem, vagyis el akartam kezdeni táncolni... Sajnálom, de ez van!
Mikor végül sikeresen a falnak vágtam a telefonom (nem tudom, hogy de nagyon stramm kis készülék!) lefeküdtem az ágyra és próbáltam gondolkodni ezen az egészen, viszont nem nagyon sikerült. Még a szobám is Tomra emlékeztetett, ami azért szürreális, mert még csak ott sem járt! Végül, az utolsó, nagy ideggörcsömben úgy döntöttem, hogy nem sajnáltatom magam! Lefürödtem, átöltöztem, feltűztem a hajam (valamiért Tom illatúnak éreztem, úgyhogy kétszer megmostam), és előszedve a bőröndjeimet, elkezdtem pakolni. Konkrétan egy váltás ruhán, és a pizsamámon kívül minden cuccomat bepakoltam. Végül délután 4-kor, az ájulás közeli éhség (nem, nem tudom mikor ettem utoljára) társaságában lebotorkáltam, és bejelentettem: kész vagyok!
- Mire? - kérdezte anya, ugyanis csak ő, és a nénikém voltam otthon.
- A Julliardra! Bepakoltam a cuccaimat!
- Mikor? - döbbent le anyám.
- Az elmúlt, közel 7 órában! - néztem a karórámra.
- De nem úgy volt, hogy csak a hétvégén utazol? - nézett hol rám, hol anyámra Kimiko.
- De! - bólintottam. - De mire várjak?
- A kollégiumot el lehet foglalni... - gondolkodott anya.
- Akkor? A jegyemet kell csak áttetetni! - túrtam a hajamba, és megcsapott az a BIZONYOS illat.
- Beszélek apáddal! – ment ki anya a konyhából.
- Azt hiszem magyarázattal tartozol kisasszony! – nézett rám szúrósan Kimiko.
- El akarom felejteni és pont!
- Tomra gondolsz?
- Tudod Akihiko - kezdtem olyan tárgyilagos formában, amit anyáék használtak velem még mikor japánban laktunk. - Tom azt hitte, hogy én valamiféle könnyűvérű kiscsaj vagyok, és ez nagyon felbosszantott!
- Mit csinált veled? - sápadt le a nénikém.
- Semmit! - tártam ki a karjaimat, ami kicsit érdekesen jött ki, ugyanis mindkét kezemben 1-1 darab kenyér volt. - Nagylány vagyok, megvédtem magam!
- Akkor azért szólt annyit a telefonod
 - Ahamm... - bólintottam. - Most meg asszem a padlón van darabjaira esve.
- Széttörted a telefonod? - hüledezett.
- Nem, csak az aksija esett ki, meg le a hátlapja. - ültem le enni vele szemben.
- Értelek is téged, meg nem is! Miért csinálod ezt?
- Azért, mert elegem van! Matt aranyos, de nem vagyok belé zúgva, ahogy elméletileg ő belém! Tomba képes voltam két nap alatt belezúgni, de átvágta a fejem! Úgyhogy így állunk! Nem kell nekem több csalárd férfi!
- És mit fogsz mondani Mattnek?
- Ami helyes! - bólintottam. - Hogy legyek halott ember a szemében!

***

A következő pár nap eléggé kaotikusra sikeredett. Rohanás, ügyintézés, költözés… Mire mindennel végeztünk, és én már New Yorkban csücsültem a kollégiumi szobámban, csak azt kívántam, hogy had vegyek egy jó forró fürdőt, és végre befekhessek az ágyamba! Persze az összes cuccom bőröndökben és dobozokban volt, úgyhogy neki kellett esnem még a pakolásnak is!
A szoba nem volt valami nagy szám! Két ágy, két szekrény, két polc, két éjjeli lámba, két asztal, két szék… Viszont a szoba másik részének a tulajdonosát még nem láttam! Egyedül azt tudtam róla, hogy Gwendolyn a neve, és tőlem alig egy hónappal idősebb. Az ágyán fekete alapú, fehér mintás huzat volt és a párnája mellett egy félig lefejezett plüssmaci. A falak csupaszak voltak. Próbáltam nagylány módjára hozzáállni a dologhoz, de nem igazán tudom mennyire ment.
Tulajdon képen én sem voltam egy nagy személyiség! A polcomra csak pár könyvet raktam, és egy őszi kép amit még Japánban csináltam. A falra pár Linkin Park-os poszter került, egy Skillet és egy Simon Curtis-es, amit csak nagy nehezen tudtam beszerezni, ezért is nagy becsben tartottam. Az iskolai cuccaimat beraktam az íróasztalomba, a táskám meg szépen levágtam az ágyam végébe. Majd bepakoltam a ruháimat a szekrénybe. Mire végeztem és már az ágyamban feküdtem, lehetett vagy hajnali 1! Gyorsan írtam egy sms-t anyának, hogy minden oké, aztán megpróbáltam elaludni, ami meglepő mód elég gyorsan sikerült.
Végül negyed négykor keltem arra, hogy valaki hangosan röhög az ajtóban. Egyértelműen lány volt az illető. Annyit ki tudtam szűrni. Majd kinyitódott az ajtó, aztán be. Mivel nem egészen voltam biztos abban, hogy tudja itt vagyok, felkapcsoltam az éjjeli lámpát.
- He? - fordult a lámpa felé.
- Nem he, hanem Em! - ültem fel álmosan.
- Ja, a friss hús! - röhögött fel. - Neked nem most kellett volna jönnöd! - vágódott le az ágyára.
- Elegem lett! - vontam vállat, mire felröhögött.
- Miből lett eleged kicsi lány?
- Egy, nem vagyok kicsi lány! – mutattam fel egy ujjamat. – Kettő – mutattam fel egy másik ujjamat is. – ahhoz neked semmi közöd!
- Hmm… Makacs vagy! Ez tetszik! – vigyorgott rám idétlenül.
- Megnyugtató tény! Most már alhatok?
- Ha akarsz! – vont vállat. – Holnap velem fogsz jönni!
- Hova? És minek? – döbbentem meg.

- Azt majd megtudod! – kacsintott majd leoltotta a lámpám, és úgy ahogy volt, lefeküdt aludni. Engem meg kirázott a frász, a másnapi tervei gondolatára.
Bejegyezte: dátum: Nincsenek megjegyzések:

End of the dream - 9. rész

9. rész – Egy darab a mennyországból



Másfél órával a telefonbeszélgetés után már Tom szobájában ültem, és szipogva bár, de vázoltam mi történt. Ő végig bőszen hallgatott. Néha hümmögött és bólogatott.
- Nos, hát ennyi lenne... - töröltem meg a szemeimet, amik már vörösek voltak.
- Ez is bőven elég! - karolta át a vállamat, amitől kissé zavarba jöttem, de álltam a sarat!
- Van benne valami...
- De miért engem hívtál? Nem mintha zavarnál vagy ilyesmi... Sőt! Csak megleptél...
- Nem volt kihez fordulnom! - tártam szét a karjaimat tehetetlenül.
- Ha szeretnél, itt maradhatsz! - elég valószínűnek tartom, hogy az ötlet teljesen spontán jött neki, és bár nagyon meg is lepett a dolog, de valahol örültem neki.
- Szeretnék... - hajtottam le a fejem zavartan.
- Billnek ne szóljak, igaz?
- Ha kérhetem! - sóhajtottam.
- Csendben maradok! Bár lehet, itthon se lesz...
- Igaz! - bólintottam. - Azt mondta Yamadánál alszik.
Valami furcsa, egész megmagyarázhatatlan ok miatt elkezdtünk nevetni, ami nekem igazán jót tett. Lehet Tom adott nekem erőt, vagy a nevetés, esetleg az a tudat, hogy elszöktem otthonról, nem is tudom, de akkor úgy éreztem képes leszek feldolgozni mindazt, ami aznap történt.
- Em... - szólalt meg halkan Tom, mire a szívem fájdalmasan nagyot dobbant.
- Te... tessék? - hebegtem zavartan.
- Az, hogy a kocsiban megcsókoltalak...
- Tom! - néztem mélyen a szemébe. Határozott voltam, bár nem tudtam minek az irányába. - Az, hogy megcsókoltál az autóban, még nem jelent semmit! Tudom, hogy nem járunk, úgyhogy megnyugodhatsz! Teljesen tisztában vagyok a dolgokkal!
- Nem ezt akartam mondani! - mosolygott, én pedig elfordítottam a fejemet.
- Akkor mit?
- Na, ez az, ami még nem kristályosodott ki a fejemben... Tudom Em, az elmúlt pár nap nagyon furcsa volt... Nem baj ha Em-nek szólítalak?
- Nem!
- Akkor jó! Na, szóval... Nem akartam semmi világmegváltó dologról beszélni, vagy megkérni a kezed... Az azért egy kicsit fura lenne!
- Csak egy kicsit! - mosolyogtam. Tetszett Tom zavara. Nagyon aranyosnak találtam.
- Tudom össze-vissza makogok... Nem térhetünk vissza erre holnap után?
- Nem! - ráztam meg a fejem, majd gyorsan hozzá tettem. - Engem nem zavar, hogy össze-vissza beszélsz! Szerintem aranyos!
- Aranyos... - a zavart, kissé komor ábrázata eltűnt. Helyére egy boldog, félmosolyos vonásokkal díszített arc került. - Úgy gondolod, aranyos vagyok? – na, ez volt az a kérdés, aminél lesokkoltam. Mi? Most komolyan ezt kérdezte? Persze, hogy aranyosnak találtam! Viszont a gondolataim terén sokkal bátrabb voltam mint valójában, úgyhogy csak aprót bólintottam.
- És szerinted... Szerinted én milyen vagyok?
- Aranyos! - játszott a hajammal. - És igen csak szép.
- Mondtam már, hogy nem kell az egómat dicsérni... - néztem a másik irányba, vörös fejjel.
- Én csak neked bókolok! És az igazat mondom!
- Ugye most nem az jön, hogy szeretsz?
- Nem! - rázta meg a fejét, amitől egy kicsit megkönnyebbültem. - Nagyon is kedvellek, de nem akarlak hitegetni, és olyat mondani, ami nem igaz.
- Tudod Tom, én szeretem azokat az embereket akik őszinték. Bár nehéz az életük, de még sincs bűntudatuk. Én is ilyen szeretnék lenni!
- Most terelsz! - forgatta mosolyogva a szemeit.
- Szokásom. De örülök, hogy őszinte vagy velem!
- Be kell valljam, én is jobban szeretem az őszinte embereket.
- És én az vagyok?
- Eddig nagyon úgy tűnik!
- Ennek igazán örülök... - tettem magam mellé a kezem, így "véletlenül" a kezén volt a kezem.
- Tetszenek a gesztusaid!
- Van egy pár...
- És megismerhetem őket?
- Majd idővel...
- És mennyi idő kell hozzá?
- Ezer év! - nem kifejezetten az volt a célom, hogy piszkálódjak. Inkább csak kíváncsi voltam a válaszára.
- Akkor segítened kell megtalálni az életelixírt! - mosolygott bohókásan.
- Gondolod, egy olyan hosszú út alatt kiismernél? - akkor már nem tudtam, hogy mit akartam kihozni abból a beszélgetésből, de kezdett nagyon érdekes lenni a dolog.
- Hát, talán egy kicsit...
- Nem vagyok én olyan kiismerhetetlen! - szóltam rá egy kicsit hangosabban, de a mosoly még mindig ott csücsült az ajkaimon.
- Kár... Pedig egyenletekből egész jó voltam.
- Dilis! - nevettem. - Téged már kivizsgáltak?
- Gondolom! - vont vállat. - Bár lehet a papíromat már elhagytam...
- Meg a fejedet is, csak az a nyakadon van, úgyhogy nem tudod!
- Hé! - szólt rám. - Az, hogy elhagytam a fejem az magánjellegű dolog!
Na, nekem ott volt teljesen végem! Úgy nevettem, hogy már a könnyeim is kicsordultak, és nem sok idő elmúltával már a hasamat fogtam, mert már fájt, a nevetéstől.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, mire megnyugodtam és letöröltem a könnyeimet. De az-az idő pontosan elegendő volt ahhoz, hogy Tom mellém térdeljen az ágyon, és a feje pont az én fejem fölé kerüljön. A vér egyből az arcomba szökjön. - Nem szeretnélek összefejelni veled! - motyogtam zavartan.
- Nem is kell! - rázta a fejét.
- Belemásztál a magán szférámba... - mondtam ki nyíltam, mert úgy gondoltam nem érti mit akarok.
- Előszörre is értettem! - simított végig a hajamon.
- Akkor? - kezdtem magam nagyon kínosan érezni, pedig nem csináltam semmit.
- Hát, úgy gondoltam majd ha szépen megkérsz, akkor majd kimászok belőle.
- Kérlek szépen! - próbálkoztam kedvesen.
- És ha nem akarok? - nézett mélyen, komolyan a szemeimbe.
- Mi... miért ne akarnál? - dadogtam.
- Mert csak... - állt fel és elindult kifelé a szobából.
- Ez meg milyen válasz? - eredtem utána.
- Kielégítő! - nem tudtam hová megy, de követtem.
- Elég silány kielégülés lehetett! - mondtam epésen.
- Akkor mi lenne a kielégítő válasz? - nézett megint mélyen a szemeimbe.
- Az igazság! - addigra eléggé fölpörgettem magam ahhoz, hogy a szemeibe tudjak nézni, és közben ne a csókra gondoljak.
- Gondolod az igazság olyan egyszerű?
- Gondolom... - vontam vállat.
- Pedig nagyon nem az!
- Azért próbáld elmondani! Kérlek!
- Em... Miért nehezíted meg a dolgomat?
- Milyen dolgodat nehezítem én meg?
- Azt, hogy csak barátként gondoljak rád!
- Annyira elviselhetetlen vagyok? - bár fájt, amit mondott, nem mondtam ki. Talán féltem... De nem tudom mitől...
- Dehogy vagy elviselhetetlen! - lépett egy lépéssel közelebb hozzám. - Te egy hihetetlenül kedves lány vagy!
- Hát akkor? Mit vétettem?
- Túlságosan kedvellek! - húzott magához egész óvatosan és lazán, és megcsókolt. Ha akartam volna simán ellökhettem volna, de nem akartam! Ahogy tudtam visszacsókoltam, és közelebb bújtam hozzá.
 - Emiri! - súgtam mosolyogva a nevem, ahogy elválltunk egymástól. Csillogó szemeivel mélyen a szemeimbe nézett, én pedig visszamosolyogtam rá.
- Tessék? - kérdeztem halkan.
- Ez nagyon jó volt!
- Ugye tudod, hogy te loptad el az első csókom?
- Komolyan? - látszott rajta, és hallottam a hangján is, hogy meglepődött.
- Ez miért ilyen furcsa?
- Mert azt hittem egy ilyen szép lány körül csak úgy legyeskednek a fiúk.
- Ez jó vicc!
- Én nem vicceltem! - simította meg a nyakam, amitől összerezzentem. - Mi a baj?
- Semmi! - tettem a kezem a nyakamra. - Csak egy kicsit furcsa volt...
- Ne haragudj!
- Dehogy haragszom! - simítottam meg borostás arcát.
- Ez kellemes!
- Ennek örülök! - tartottam a kezem az arcán. - Szúrsz!
- Igen! - nevetett. - Ezt már máskor is mondták.
- És erre mi a megoldás?
- Szoktam borotválkozni! De így jobb. Meg könnyebb is.
- Hát azt elhiszem! Meg így nincs kisfiús arcod!
- Miért? Régen az volt?
- Aha! - bólintottam.
- És te ezt honnan tudod? - vonta fel a szemöldökét.
- Ugye nem hiszed, hogy nem ismertelek titeket? A Tokio Hotelt mindenki ismeri. Csak van akik nem szeretik. Pontosabban utálják.
- Te is utáltál minket?
- Nem! De nem is szerettelek titeket különösebben. Bár az In your shadow-t még ma is szeretem hallgatni. Azt a magaménak érzem...
- Az egy jó dal!
- Egoista! - nevettem. - De még mindig csak második!
- Miért, mi az első?
- Természetesen Simon Curtis - Super psycho love-ja. - vigyorogtam.
- Azt nem ismerem... - gondolkodott.
- Nem mai szám! - legyintettem, és előhalásztam a telefonomat, majd elindítottam a zenét. Tom szép csöndben végighallgatta a számot, ami közben kicsit furcsa fejeket vágott. - Na? - kérdeztem mikor véget ért a zene.
- Érdekes ízlésed van...
- Mond ki nyugodtan, hogy ez nem illik egy lányhoz! - birizgáltam a telefonomon lógó díszt, ami egy violinkulcsot ábrázolt.
- Nekem tetszik ez a szám. És egyáltalán nem zavar, hogy ilyeneket hallgatsz!
- Igaz is... - gondolkodtam el. - A fiúk jobban szeretik a könnyen megdönthető lányokat!
- Egy, te nem vagy könnyű vérű! Kettő én már nem az vagyok, aki régen! Nem megdugni akarlak téged! - láttam rajta, hogy egy kicsit kezd ideges lenni, de kíváncsi voltam...
- Szóval én nem vagyok elég jó ahhoz, hogy ágyba vigyél?
- Ez hülyeség! Hogy jutnak ilyenek az eszedbe?
- Aha! Szóval meg akarsz dönteni! - szegeztem rá a mutató ujjamat.
- De igen... Vagyis nem! Nem úgy ahogy gondolod! - magyarázkodott zavartan.
- Akkor, hogy gondoljam? - néztem mélyen a szemeibe. Az arcomat megkeményítettem, hogy ne tudjon semmit leolvasni róla.
- Ez bonyolult...
- Elég eszes vagyok, fel tudom fogni!
- Én kedvellek Em. Nagyon is! Esélyes a dolog, hogy szeretni is tudnálak, de nem akarlak! Ez nem a te hibád mielőtt félre értenéd! Csinos lány vagy, aranyos, eszes és humoros. Értelmesen el tudok veled beszélgetni, és ez nekem fontos! Meg tudtál nevettetni, ami mostanában csak nagyon kevés embernek sikerült, sőt lassan már azt hittem senkinek sem fog! Erre itt vagy te, és olyan mintha kaptam volna még egy esélyt! Tegnap mikor elmentél zongoráztam, sőt a kedvenc gitáromat is elővettem, és csak úgy randomra játszottam. Boldoggá tett a dolog. De nem merem beleélni magam, mert te a jövő héten elmész, én pedig itt maradok...
- Tom... - suttogtam, de közbeszólt.
- Ráadásul ott van az a gyerek, aki bőven a te korosztályod, és valószínűleg, már rég szerelmes beléd! Ezzel nem tudok versenyezni... Én jóval öregebb vagyok, és még nem tudom kimondani... Sajnálom, de ez az igazság! Idő kell, hogy beléd szeressek, de nem kérhetem, hogy addig várj! Te fiatal vagy, élvezned kell az életedet! És valószínű nem is akarnál rám várni...
- Először is, hülye vagy! Másodszor, miért beszélsz úgy mintha már ötven éves lennél? Harmadszor... Az honnan vetted, hogy nem várnék rád? Feltéve, ha te is várnál rám...
- És mi van azzal a fiúval?
- Matt kedves srác, helyes, és okos! Egy főnyeremény... - ahogy megláttam szomorú arcát, elmosolyodtam. - Legalább is másnak!
- Mi? - kerekedtek el a szemei.
- Nekem más tetszik... Akinek barna a haja, barnák a szemei, és van egy aranyos piercingje az alsó ajkában... Ő lopta el az első csókom...
- Miért érzem magam, egy zavart kamasznak?
- Mert olyan vagy!
- Előtted nem szégyellem... - kulcsolta össze az ujjainkat.
- Előtted én se... - pirultam el.
- Jól áll a piros - puszilt homlokon.
- Puhák az ajkaid - néztem fel rá.
- A tieid is! - lassan az ajkimhoz hajolt, és megcsókolt. Ám az a csók más volt! Nem tudom meddig lehettünk úgy, mikor hirtelen megnyalta az ajkaimat. Talán a meglepettség, talán a döbbenet okozta, hogy az ajkaim szinte azonnal elváltak egymástól, és Tom nyelve lassan utat tört magának a számba. Mikor a nyelveink találkoztak, halkan belenyögtem a csókba, amitől el is pirultam. Ám Tom nem zavartatta magát. Profin csókolt miközben magához húzott.
Ügyetlenül csókoltam vissza, és átkaroltam a nyakát. Bár lábujjhegyre kellett állnom, és Tom még így is lehajolt hozzám, de a csók eszméletlenül jó volt.
- Tohm... Ez hihetetlenül jó érzés volt!
- Ügyesen csókoltál! - mosolygott.
- Szerencsétlen vagyok! - nevettem halkan.
- Dehogy vagy az! - ingatta a fejét.
- De olyan béna vagyok...
- Már most is ügyes vagy, de majd gyakorolunk. - simogatta a hátam.
- Remélem... - hajtottam a fejem a mellkasára.
- Haza vigyelek? - kérdezte hirtelen, én pedig elszontyolodtam.
- Haza kéne mennem... De annyira nem akarok haza menni...
- Én nem küldelek el ha nem akarsz elmenni. Örülök, hogy itt vagy!
- Komolyan? - kérdeztem meglepetten, de ott, belül boldog voltam.
- Komolyan! - bólintottam.
- Örülök, hogy itt vagyok! - simogattam meg borostás arcát. - Annyira furcsa, hogy ennyire kötődök hozzád...
- Kötődsz? – ölelt magához.
- Igen... - fúrtam a fejem a mellkasába és mélyen beszívtam az illatát.
- Én is hozzád! Nem tudom miért, de a jelenléted megnyugtat, és boldoggá tesz.
- Talán mert én vagyok a szikla, és te vagy a tenger. Én mindig itt vagyok, bárhol is legyél.
- Ez szép hasonlat!
- Nem az én érdemem. Ezt pár éve hallottam. - a fejem a szívénél volt, így hallottam annak ütemes dobogását, ami az addigi legszebb dallam volt a füleimnek.
- Em... - súgta halkan.
- Tessék? - kérdeztem ugyan olyan halkan.
- Csak kíváncsi voltam alszol-e...
- Nem, csak hallgatom a szívverésed. - pirultam el.
- És tetszik?
- Nagyon! - mosolyogtam, és megpusziltam a mellkasát, mire ő felkapott, és a mellkasomra hajtotta a fejét.
- Tom... - suttogtam mosolyogva.
- Olyan szép! - indult el vele, a szobája felé. Nem ellenkeztem, csak átkaroltam a nyakát és megpusziltam az arcát.
- Nem teszek semmi olyat! - ült az ágyára, engem pedig továbbra is az ölében ültem.
- Nem is feltételeztem volna rólad! - simítottam arrébb a haját, és megpusziltam az arcát.
- Ez olyan aranyos! - pusziltam meg. - Édes az illatod...
- Ne mondj ilyet! Zavarba hozol...
- Egy férfi imádja ha a barátnője zavarban van.
- Barátnője? - vontam fel a szemöldököm.
- Szeretném, ha az lennél! - fogta meg a kezemet. - Nagyon szeretném!
- De miért? - teljesen összezavarodtam. Mikor kiderült, hogy Misaki miért is szakított velem, azt gondoltam, én csak egy pótlék lehetek a férfiak szemében, de ahogy akkor Tom ránézett valahogy tudtam, hogy ez köztünk egész más...
- Mert kedvellek, és mert szeretnélek jobban megismerni... - figyelte a kezünket. Azt hiszem zavarban volt. - Ez kicsit bonyolult... Nem igazán tudom, hogy miért érzek így, de így érzek és pont. Ezzel nem tudok mit csinálni! - nézett mélyen a szemeibe. - És nem is akarok...
- A szívemre kell hallgatnom Tom...
- És, mit mond? - láttam rajta, hogy elszomorodik, én pedig csak tovább mosolyogtam.
- Azt, hogy melletted a helyem... - súgtam a fülébe halkan.
- Annyira köszönöm! - húzott teljesen magához, és én is átöleltem.
- Én köszönöm! De, mielőtt teljesen hivatalos lenne, meg kell tennem még valamit.
- Beszélned kell azzal a Matt gyerekkel, igaz? - bár a hangszíne nyugodt és egyenletes volt, láttam, hogy nem igazán örül a dolognak.
- Szemétség lenne, ha reménykedni hagynám mialatt én már kapcsolatban élek.
- Ez kedves dolog tőled. Ugye tudod?
- Én inkább természetesnek mondanám. - hajtottam a vállára a fejem. - Mennyi az idő?
- Fél 12. - nézett az órájára. - Fáradt vagy?
- Kicsit... - hunytam le a szemeimet.
- Akkor pihenj egy kicsit! - kezdte simogatni a hátam, ami csak még álmosabbá tett.
- Csak egy kicsit... - motyogtam, és lassan álomba szenderültem.

***

Hajnalodott mikor felébredtem. A nap sugarai éppen-éppen besütöttek a szoba nagy ablakán ezzel bántva a szemeimet, így hamar visszacsuktam őket, és visszadőlve a párnára, vettem egy mély levegőt.
A pilláim azonnal felpattantak, az agyam pedig azonnal pörögni kezdett egész addig, míg a kissé lelassult agyam, újra emlékezett a tegnapra. Az ajkaimra széles mosoly húzódott, és szorosabban húztam magamra a takarót. Tom mámoros illata bejárta a tüdőmet, és megmelengette a szívemet. Mikor végül úgy gondoltam kellő képen teleszívtam magam vele, lassan felültem. A szoba ugyan olyan volt, mint tegnap este, azt leszámítva, hogy én az ágyban feküdtem, és Tom nem volt sehol.
Lassan feltápászkodtam, és elindultam megkeresni őt. Kicsit bolyongtam az emeleten, mire megtaláltam az egyik szobában. Szétterülve feküdt az ágyon, ütemesen szuszogva. A látvány annyira édes volt, hogy akaratlan is, de újra mosolyra húzódott a szám. A lábaim szinte önálló életre keltek, s elindultam az ágy felé. Halkan, és óvatosan Tom mellé feküdtem és óvatosan magamra húzva a takarót, ismét elaludtam.

***

- Em... - hallottam az ismerős, kellemesen mély hangot.
- Szia! - köszöntem álmoskás hangon. - Mennyi az idő?
- 9 óra.
- Akkor már nem szambázok be a suliba. Feltéve, ha nem zavarok...
- Ki butus! Már miért zavarnál? - ölelt magához.
- Nem tudom... Talán mert dolgotok van.
- Szerda van. Ma csak Bill énekelget. Nekem nincs semmi dolgok a kutyasétáltatáson kívül. De csak délután viszem el őket. Olyankor több kint a kutya, és tudnak más kutyákkal is játszani.
- Ez aranyos!
- Nem mindig! Egyszer, majdnem verekedtek…
- Jézusom! – kaptam a szám elé a kezem.
- Hát igen... De hála égnek nem lett semmi baj. - puszilta meg a homlokom.
- Ezt miért kaptam?
- Mert hihetetlenül cukin aludtál! - vigyorgott, mire én az ajkaihoz hajoltam, és megcsókoltam.
- Elképesztő aranyosan tudsz aludni! - néztem mélyen a szemeibe.
- Miért, máskor nem vagyok eszméletlen aranyos? - vonta fel a szemöldökét.
- Nem, máskor egoista vagy! - nevettem.
- Te is lehetnél az! - simította meg az oldalamat.
- Talán majd egyszer... - ültem fel, mert az érintése váratlanul ért, és túl közel jutott az intim szférámhoz.
- Remélem! - csókolt meg, és a hátamra fektetett.
- Tom... - mondtam egész halkan.
- Shh... - tette a mutató ujját az ajkaimra. - Nem foglak bántani! - csókolt tovább, és a kezei elkezdték bejárni a testem. Ám mikor a szoknyám alá akart nyúlni, egyből tökön rúgtam, és lelöktem magamról. - Em... - szólt fájdalmasan.

- Köcsög perverz! - szaladtam ki a házból. Még csak hátra sem néztem...9. rész – Egy darab a mennyországból

Másfél órával a telefonbeszélgetés után már Tom szobájában ültem, és szipogva bár, de vázoltam mi történt. Ő végig bőszen hallgatott. Néha hümmögött és bólogatott.
- Nos, hát ennyi lenne... - töröltem meg a szemeimet, amik már vörösek voltak.
- Ez is bőven elég! - karolta át a vállamat, amitől kissé zavarba jöttem, de álltam a sarat!
- Van benne valami...
- De miért engem hívtál? Nem mintha zavarnál vagy ilyesmi... Sőt! Csak megleptél...
- Nem volt kihez fordulnom! - tártam szét a karjaimat tehetetlenül.
- Ha szeretnél, itt maradhatsz! - elég valószínűnek tartom, hogy az ötlet teljesen spontán jött neki, és bár nagyon meg is lepett a dolog, de valahol örültem neki.
- Szeretnék... - hajtottam le a fejem zavartan.
- Billnek ne szóljak, igaz?
- Ha kérhetem! - sóhajtottam.
- Csendben maradok! Bár lehet, itthon se lesz...
- Igaz! - bólintottam. - Azt mondta Yamadánál alszik.
Valami furcsa, egész megmagyarázhatatlan ok miatt elkezdtünk nevetni, ami nekem igazán jót tett. Lehet Tom adott nekem erőt, vagy a nevetés, esetleg az a tudat, hogy elszöktem otthonról, nem is tudom, de akkor úgy éreztem képes leszek feldolgozni mindazt, ami aznap történt.
- Em... - szólalt meg halkan Tom, mire a szívem fájdalmasan nagyot dobbant.
- Te... tessék? - hebegtem zavartan.
- Az, hogy a kocsiban megcsókoltalak...
- Tom! - néztem mélyen a szemébe. Határozott voltam, bár nem tudtam minek az irányába. - Az, hogy megcsókoltál az autóban, még nem jelent semmit! Tudom, hogy nem járunk, úgyhogy megnyugodhatsz! Teljesen tisztában vagyok a dolgokkal!
- Nem ezt akartam mondani! - mosolygott, én pedig elfordítottam a fejemet.
- Akkor mit?
- Na, ez az, ami még nem kristályosodott ki a fejemben... Tudom Em, az elmúlt pár nap nagyon furcsa volt... Nem baj ha Em-nek szólítalak?
- Nem!
- Akkor jó! Na, szóval... Nem akartam semmi világmegváltó dologról beszélni, vagy megkérni a kezed... Az azért egy kicsit fura lenne!
- Csak egy kicsit! - mosolyogtam. Tetszett Tom zavara. Nagyon aranyosnak találtam.
- Tudom össze-vissza makogok... Nem térhetünk vissza erre holnap után?
- Nem! - ráztam meg a fejem, majd gyorsan hozzá tettem. - Engem nem zavar, hogy össze-vissza beszélsz! Szerintem aranyos!
- Aranyos... - a zavart, kissé komor ábrázata eltűnt. Helyére egy boldog, félmosolyos vonásokkal díszített arc került. - Úgy gondolod, aranyos vagyok? – na, ez volt az a kérdés, aminél lesokkoltam. Mi? Most komolyan ezt kérdezte? Persze, hogy aranyosnak találtam! Viszont a gondolataim terén sokkal bátrabb voltam mint valójában, úgyhogy csak aprót bólintottam.
- És szerinted... Szerinted én milyen vagyok?
- Aranyos! - játszott a hajammal. - És igen csak szép.
- Mondtam már, hogy nem kell az egómat dicsérni... - néztem a másik irányba, vörös fejjel.
- Én csak neked bókolok! És az igazat mondom!
- Ugye most nem az jön, hogy szeretsz?
- Nem! - rázta meg a fejét, amitől egy kicsit megkönnyebbültem. - Nagyon is kedvellek, de nem akarlak hitegetni, és olyat mondani, ami nem igaz.
- Tudod Tom, én szeretem azokat az embereket akik őszinték. Bár nehéz az életük, de még sincs bűntudatuk. Én is ilyen szeretnék lenni!
- Most terelsz! - forgatta mosolyogva a szemeit.
- Szokásom. De örülök, hogy őszinte vagy velem!
- Be kell valljam, én is jobban szeretem az őszinte embereket.
- És én az vagyok?
- Eddig nagyon úgy tűnik!
- Ennek igazán örülök... - tettem magam mellé a kezem, így "véletlenül" a kezén volt a kezem.
- Tetszenek a gesztusaid!
- Van egy pár...
- És megismerhetem őket?
- Majd idővel...
- És mennyi idő kell hozzá?
- Ezer év! - nem kifejezetten az volt a célom, hogy piszkálódjak. Inkább csak kíváncsi voltam a válaszára.
- Akkor segítened kell megtalálni az életelixírt! - mosolygott bohókásan.
- Gondolod, egy olyan hosszú út alatt kiismernél? - akkor már nem tudtam, hogy mit akartam kihozni abból a beszélgetésből, de kezdett nagyon érdekes lenni a dolog.
- Hát, talán egy kicsit...
- Nem vagyok én olyan kiismerhetetlen! - szóltam rá egy kicsit hangosabban, de a mosoly még mindig ott csücsült az ajkaimon.
- Kár... Pedig egyenletekből egész jó voltam.
- Dilis! - nevettem. - Téged már kivizsgáltak?
- Gondolom! - vont vállat. - Bár lehet a papíromat már elhagytam...
- Meg a fejedet is, csak az a nyakadon van, úgyhogy nem tudod!
- Hé! - szólt rám. - Az, hogy elhagytam a fejem az magánjellegű dolog!
Na, nekem ott volt teljesen végem! Úgy nevettem, hogy már a könnyeim is kicsordultak, és nem sok idő elmúltával már a hasamat fogtam, mert már fájt, a nevetéstől.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, mire megnyugodtam és letöröltem a könnyeimet. De az-az idő pontosan elegendő volt ahhoz, hogy Tom mellém térdeljen az ágyon, és a feje pont az én fejem fölé kerüljön. A vér egyből az arcomba szökjön. - Nem szeretnélek összefejelni veled! - motyogtam zavartan.
- Nem is kell! - rázta a fejét.
- Belemásztál a magán szférámba... - mondtam ki nyíltam, mert úgy gondoltam nem érti mit akarok.
- Előszörre is értettem! - simított végig a hajamon.
- Akkor? - kezdtem magam nagyon kínosan érezni, pedig nem csináltam semmit.
- Hát, úgy gondoltam majd ha szépen megkérsz, akkor majd kimászok belőle.
- Kérlek szépen! - próbálkoztam kedvesen.
- És ha nem akarok? - nézett mélyen, komolyan a szemeimbe.
- Mi... miért ne akarnál? - dadogtam.
- Mert csak... - állt fel és elindult kifelé a szobából.
- Ez meg milyen válasz? - eredtem utána.
- Kielégítő! - nem tudtam hová megy, de követtem.
- Elég silány kielégülés lehetett! - mondtam epésen.
- Akkor mi lenne a kielégítő válasz? - nézett megint mélyen a szemeimbe.
- Az igazság! - addigra eléggé fölpörgettem magam ahhoz, hogy a szemeibe tudjak nézni, és közben ne a csókra gondoljak.
- Gondolod az igazság olyan egyszerű?
- Gondolom... - vontam vállat.
- Pedig nagyon nem az!
- Azért próbáld elmondani! Kérlek!
- Em... Miért nehezíted meg a dolgomat?
- Milyen dolgodat nehezítem én meg?
- Azt, hogy csak barátként gondoljak rád!
- Annyira elviselhetetlen vagyok? - bár fájt, amit mondott, nem mondtam ki. Talán féltem... De nem tudom mitől...
- Dehogy vagy elviselhetetlen! - lépett egy lépéssel közelebb hozzám. - Te egy hihetetlenül kedves lány vagy!
- Hát akkor? Mit vétettem?
- Túlságosan kedvellek! - húzott magához egész óvatosan és lazán, és megcsókolt. Ha akartam volna simán ellökhettem volna, de nem akartam! Ahogy tudtam visszacsókoltam, és közelebb bújtam hozzá.
 - Emiri! - súgtam mosolyogva a nevem, ahogy elválltunk egymástól. Csillogó szemeivel mélyen a szemeimbe nézett, én pedig visszamosolyogtam rá.
- Tessék? - kérdeztem halkan.
- Ez nagyon jó volt!
- Ugye tudod, hogy te loptad el az első csókom?
- Komolyan? - látszott rajta, és hallottam a hangján is, hogy meglepődött.
- Ez miért ilyen furcsa?
- Mert azt hittem egy ilyen szép lány körül csak úgy legyeskednek a fiúk.
- Ez jó vicc!
- Én nem vicceltem! - simította meg a nyakam, amitől összerezzentem. - Mi a baj?
- Semmi! - tettem a kezem a nyakamra. - Csak egy kicsit furcsa volt...
- Ne haragudj!
- Dehogy haragszom! - simítottam meg borostás arcát.
- Ez kellemes!
- Ennek örülök! - tartottam a kezem az arcán. - Szúrsz!
- Igen! - nevetett. - Ezt már máskor is mondták.
- És erre mi a megoldás?
- Szoktam borotválkozni! De így jobb. Meg könnyebb is.
- Hát azt elhiszem! Meg így nincs kisfiús arcod!
- Miért? Régen az volt?
- Aha! - bólintottam.
- És te ezt honnan tudod? - vonta fel a szemöldökét.
- Ugye nem hiszed, hogy nem ismertelek titeket? A Tokio Hotelt mindenki ismeri. Csak van akik nem szeretik. Pontosabban utálják.
- Te is utáltál minket?
- Nem! De nem is szerettelek titeket különösebben. Bár az In your shadow-t még ma is szeretem hallgatni. Azt a magaménak érzem...
- Az egy jó dal!
- Egoista! - nevettem. - De még mindig csak második!
- Miért, mi az első?
- Természetesen Simon Curtis - Super psycho love-ja. - vigyorogtam.
- Azt nem ismerem... - gondolkodott.
- Nem mai szám! - legyintettem, és előhalásztam a telefonomat, majd elindítottam a zenét. Tom szép csöndben végighallgatta a számot, ami közben kicsit furcsa fejeket vágott. - Na? - kérdeztem mikor véget ért a zene.
- Érdekes ízlésed van...
- Mond ki nyugodtan, hogy ez nem illik egy lányhoz! - birizgáltam a telefonomon lógó díszt, ami egy violinkulcsot ábrázolt.
- Nekem tetszik ez a szám. És egyáltalán nem zavar, hogy ilyeneket hallgatsz!
- Igaz is... - gondolkodtam el. - A fiúk jobban szeretik a könnyen megdönthető lányokat!
- Egy, te nem vagy könnyű vérű! Kettő én már nem az vagyok, aki régen! Nem megdugni akarlak téged! - láttam rajta, hogy egy kicsit kezd ideges lenni, de kíváncsi voltam...
- Szóval én nem vagyok elég jó ahhoz, hogy ágyba vigyél?
- Ez hülyeség! Hogy jutnak ilyenek az eszedbe?
- Aha! Szóval meg akarsz dönteni! - szegeztem rá a mutató ujjamat.
- De igen... Vagyis nem! Nem úgy ahogy gondolod! - magyarázkodott zavartan.
- Akkor, hogy gondoljam? - néztem mélyen a szemeibe. Az arcomat megkeményítettem, hogy ne tudjon semmit leolvasni róla.
- Ez bonyolult...
- Elég eszes vagyok, fel tudom fogni!
- Én kedvellek Em. Nagyon is! Esélyes a dolog, hogy szeretni is tudnálak, de nem akarlak! Ez nem a te hibád mielőtt félre értenéd! Csinos lány vagy, aranyos, eszes és humoros. Értelmesen el tudok veled beszélgetni, és ez nekem fontos! Meg tudtál nevettetni, ami mostanában csak nagyon kevés embernek sikerült, sőt lassan már azt hittem senkinek sem fog! Erre itt vagy te, és olyan mintha kaptam volna még egy esélyt! Tegnap mikor elmentél zongoráztam, sőt a kedvenc gitáromat is elővettem, és csak úgy randomra játszottam. Boldoggá tett a dolog. De nem merem beleélni magam, mert te a jövő héten elmész, én pedig itt maradok...
- Tom... - suttogtam, de közbeszólt.
- Ráadásul ott van az a gyerek, aki bőven a te korosztályod, és valószínűleg, már rég szerelmes beléd! Ezzel nem tudok versenyezni... Én jóval öregebb vagyok, és még nem tudom kimondani... Sajnálom, de ez az igazság! Idő kell, hogy beléd szeressek, de nem kérhetem, hogy addig várj! Te fiatal vagy, élvezned kell az életedet! És valószínű nem is akarnál rám várni...
- Először is, hülye vagy! Másodszor, miért beszélsz úgy mintha már ötven éves lennél? Harmadszor... Az honnan vetted, hogy nem várnék rád? Feltéve, ha te is várnál rám...
- És mi van azzal a fiúval?
- Matt kedves srác, helyes, és okos! Egy főnyeremény... - ahogy megláttam szomorú arcát, elmosolyodtam. - Legalább is másnak!
- Mi? - kerekedtek el a szemei.
- Nekem más tetszik... Akinek barna a haja, barnák a szemei, és van egy aranyos piercingje az alsó ajkában... Ő lopta el az első csókom...
- Miért érzem magam, egy zavart kamasznak?
- Mert olyan vagy!
- Előtted nem szégyellem... - kulcsolta össze az ujjainkat.
- Előtted én se... - pirultam el.
- Jól áll a piros - puszilt homlokon.
- Puhák az ajkaid - néztem fel rá.
- A tieid is! - lassan az ajkimhoz hajolt, és megcsókolt. Ám az a csók más volt! Nem tudom meddig lehettünk úgy, mikor hirtelen megnyalta az ajkaimat. Talán a meglepettség, talán a döbbenet okozta, hogy az ajkaim szinte azonnal elváltak egymástól, és Tom nyelve lassan utat tört magának a számba. Mikor a nyelveink találkoztak, halkan belenyögtem a csókba, amitől el is pirultam. Ám Tom nem zavartatta magát. Profin csókolt miközben magához húzott.
Ügyetlenül csókoltam vissza, és átkaroltam a nyakát. Bár lábujjhegyre kellett állnom, és Tom még így is lehajolt hozzám, de a csók eszméletlenül jó volt.
- Tohm... Ez hihetetlenül jó érzés volt!
- Ügyesen csókoltál! - mosolygott.
- Szerencsétlen vagyok! - nevettem halkan.
- Dehogy vagy az! - ingatta a fejét.
- De olyan béna vagyok...
- Már most is ügyes vagy, de majd gyakorolunk. - simogatta a hátam.
- Remélem... - hajtottam a fejem a mellkasára.
- Haza vigyelek? - kérdezte hirtelen, én pedig elszontyolodtam.
- Haza kéne mennem... De annyira nem akarok haza menni...
- Én nem küldelek el ha nem akarsz elmenni. Örülök, hogy itt vagy!
- Komolyan? - kérdeztem meglepetten, de ott, belül boldog voltam.
- Komolyan! - bólintottam.
- Örülök, hogy itt vagyok! - simogattam meg borostás arcát. - Annyira furcsa, hogy ennyire kötődök hozzád...
- Kötődsz? – ölelt magához.
- Igen... - fúrtam a fejem a mellkasába és mélyen beszívtam az illatát.
- Én is hozzád! Nem tudom miért, de a jelenléted megnyugtat, és boldoggá tesz.
- Talán mert én vagyok a szikla, és te vagy a tenger. Én mindig itt vagyok, bárhol is legyél.
- Ez szép hasonlat!
- Nem az én érdemem. Ezt pár éve hallottam. - a fejem a szívénél volt, így hallottam annak ütemes dobogását, ami az addigi legszebb dallam volt a füleimnek.
- Em... - súgta halkan.
- Tessék? - kérdeztem ugyan olyan halkan.
- Csak kíváncsi voltam alszol-e...
- Nem, csak hallgatom a szívverésed. - pirultam el.
- És tetszik?
- Nagyon! - mosolyogtam, és megpusziltam a mellkasát, mire ő felkapott, és a mellkasomra hajtotta a fejét.
- Tom... - suttogtam mosolyogva.
- Olyan szép! - indult el vele, a szobája felé. Nem ellenkeztem, csak átkaroltam a nyakát és megpusziltam az arcát.
- Nem teszek semmi olyat! - ült az ágyára, engem pedig továbbra is az ölében ültem.
- Nem is feltételeztem volna rólad! - simítottam arrébb a haját, és megpusziltam az arcát.
- Ez olyan aranyos! - pusziltam meg. - Édes az illatod...
- Ne mondj ilyet! Zavarba hozol...
- Egy férfi imádja ha a barátnője zavarban van.
- Barátnője? - vontam fel a szemöldököm.
- Szeretném, ha az lennél! - fogta meg a kezemet. - Nagyon szeretném!
- De miért? - teljesen összezavarodtam. Mikor kiderült, hogy Misaki miért is szakított velem, azt gondoltam, én csak egy pótlék lehetek a férfiak szemében, de ahogy akkor Tom ránézett valahogy tudtam, hogy ez köztünk egész más...
- Mert kedvellek, és mert szeretnélek jobban megismerni... - figyelte a kezünket. Azt hiszem zavarban volt. - Ez kicsit bonyolult... Nem igazán tudom, hogy miért érzek így, de így érzek és pont. Ezzel nem tudok mit csinálni! - nézett mélyen a szemeibe. - És nem is akarok...
- A szívemre kell hallgatnom Tom...
- És, mit mond? - láttam rajta, hogy elszomorodik, én pedig csak tovább mosolyogtam.
- Azt, hogy melletted a helyem... - súgtam a fülébe halkan.
- Annyira köszönöm! - húzott teljesen magához, és én is átöleltem.
- Én köszönöm! De, mielőtt teljesen hivatalos lenne, meg kell tennem még valamit.
- Beszélned kell azzal a Matt gyerekkel, igaz? - bár a hangszíne nyugodt és egyenletes volt, láttam, hogy nem igazán örül a dolognak.
- Szemétség lenne, ha reménykedni hagynám mialatt én már kapcsolatban élek.
- Ez kedves dolog tőled. Ugye tudod?
- Én inkább természetesnek mondanám. - hajtottam a vállára a fejem. - Mennyi az idő?
- Fél 12. - nézett az órájára. - Fáradt vagy?
- Kicsit... - hunytam le a szemeimet.
- Akkor pihenj egy kicsit! - kezdte simogatni a hátam, ami csak még álmosabbá tett.
- Csak egy kicsit... - motyogtam, és lassan álomba szenderültem.

***

Hajnalodott mikor felébredtem. A nap sugarai éppen-éppen besütöttek a szoba nagy ablakán ezzel bántva a szemeimet, így hamar visszacsuktam őket, és visszadőlve a párnára, vettem egy mély levegőt.
A pilláim azonnal felpattantak, az agyam pedig azonnal pörögni kezdett egész addig, míg a kissé lelassult agyam, újra emlékezett a tegnapra. Az ajkaimra széles mosoly húzódott, és szorosabban húztam magamra a takarót. Tom mámoros illata bejárta a tüdőmet, és megmelengette a szívemet. Mikor végül úgy gondoltam kellő képen teleszívtam magam vele, lassan felültem. A szoba ugyan olyan volt, mint tegnap este, azt leszámítva, hogy én az ágyban feküdtem, és Tom nem volt sehol.
Lassan feltápászkodtam, és elindultam megkeresni őt. Kicsit bolyongtam az emeleten, mire megtaláltam az egyik szobában. Szétterülve feküdt az ágyon, ütemesen szuszogva. A látvány annyira édes volt, hogy akaratlan is, de újra mosolyra húzódott a szám. A lábaim szinte önálló életre keltek, s elindultam az ágy felé. Halkan, és óvatosan Tom mellé feküdtem és óvatosan magamra húzva a takarót, ismét elaludtam.

***

- Em... - hallottam az ismerős, kellemesen mély hangot.
- Szia! - köszöntem álmoskás hangon. - Mennyi az idő?
- 9 óra.
- Akkor már nem szambázok be a suliba. Feltéve, ha nem zavarok...
- Ki butus! Már miért zavarnál? - ölelt magához.
- Nem tudom... Talán mert dolgotok van.
- Szerda van. Ma csak Bill énekelget. Nekem nincs semmi dolgok a kutyasétáltatáson kívül. De csak délután viszem el őket. Olyankor több kint a kutya, és tudnak más kutyákkal is játszani.
- Ez aranyos!
- Nem mindig! Egyszer, majdnem verekedtek…
- Jézusom! – kaptam a szám elé a kezem.
- Hát igen... De hála égnek nem lett semmi baj. - puszilta meg a homlokom.
- Ezt miért kaptam?
- Mert hihetetlenül cukin aludtál! - vigyorgott, mire én az ajkaihoz hajoltam, és megcsókoltam.
- Elképesztő aranyosan tudsz aludni! - néztem mélyen a szemeibe.
- Miért, máskor nem vagyok eszméletlen aranyos? - vonta fel a szemöldökét.
- Nem, máskor egoista vagy! - nevettem.
- Te is lehetnél az! - simította meg az oldalamat.
- Talán majd egyszer... - ültem fel, mert az érintése váratlanul ért, és túl közel jutott az intim szférámhoz.
- Remélem! - csókolt meg, és a hátamra fektetett.
- Tom... - mondtam egész halkan.
- Shh... - tette a mutató ujját az ajkaimra. - Nem foglak bántani! - csókolt tovább, és a kezei elkezdték bejárni a testem. Ám mikor a szoknyám alá akart nyúlni, egyből tökön rúgtam, és lelöktem magamról. - Em... - szólt fájdalmasan.
- Köcsög perverz! - szaladtam ki a házból. Még csak hátra sem néztem...
Bejegyezte: dátum: Nincsenek megjegyzések:
Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)